Lépni kell végre...

Mostanáig (0 óra 53 perc) beszélgettünk Imivel, közben Szofi kétszer szopizott. Imi most lefeküdt, de én nem tudok még aludni. Holnap utálni fogom ezért magam, de le szeretném írni ami a fejembem zsong.
Egy ideje már látjuk mindketten, hogy egyre gyorsabban változik a világ körülöttünk. Azt is sejtjük, hogy mi lesz ennek a vége, és egyre biztosabb a hitünk abban, hogy jobb lesz, ami majd ezt az összeomlást követi. Ehhez számtalan irányból érkezik az inspiráció, az iránymutatás, az információ. Egyre többen érzik úgy, hogy nem fér össze a lelkükben hordozott szándék azzal, ahogyan az életüket kénytelenek élni. Mi is ezt éljük meg már egy ideje. Imi egy jól menő cégnél dolgozik, mondhatom, hogy tök haszontalan, méregdrága luxusholmikat gyártanak. Megbecsülik a főnökei, ideális és családbarát a munkaideje, korrekten kifizetik a munkáját. Ellavírozunk belőle. Ja, és a házunktól 3 utcára van a munkahelye, kb. 5 perc az út gyalog. Akár hátra is dőlhetnénk. De nem megy, egyre inkább érzi, hogy ez nem jó így. A napja egyharmadát totál felesleges dologgal tölti. Az ereje, ideje olyan dolog felé irányul, ami senkinek sem hasznos, kivéve a tulajdonos pénztárcáját. Van elképzelése arról, mihez kezdene, ha nem itt dolgozna, de ehhez lépnie kéne, elengedni a kényelmes bekövültséget, a biztonságos(nak tűnő) nyugit. Azért ez egy egykeresős nagycsaládban jelenleg az öngyilkosság kategória. Velem sincs másként. Persze mindíg van mire hivatkozni, hogy a három gyerek, pláne egy újszülött mellett nincs időm semmire, de kifogást mindíg találhatok, az nem visz előrébb. De bizony egyre több kéz nyúl felénk, hogy tenni kéne a dolgunkat, nem csak filozófálni róla. Hogy az új világ létrehozásához fel kell emelnünk a hátsónkat a fotelból és elengedni a majrévasat. Térdig érő vízbe nem lehet belefulladni, de búvárkodni sem.  Ebben erősített meg Böjte Csaba egyik írása, ami tegnap került elém "véletlenül".

Kettős dolog ez, mert míg velünk csodás és izgalmas dolgok történnek, a világ körülöttünk szétesik. Nem csak a világszintű krízisre gondolok, de lokálisan is, a tágabb családunkban, közvetlen környezetünkben. Nem érint olyan mélyen, hogy magával húzzon a mélybe, de fáj, hiszen a szeretteinkről van szó. Próbálunk rajtuk, nekik segíteni, de tiszteletben kell tartanunk, hogy mindenki a maga útját járja, maga határoz az életéről. De nem csak azok lehetnek bajban, akikhez ragaszkodunk. A szomszédban egy fiatal pár bérli a házat. Van egy pici lányuk, a srác hétköznap vidéken dolgozik. A lány kedves, jóindulatú, de finoman fogalmazok, ha azt mondom, a világnázetünk és az elképzelésünk a gyereknevelésről homlokegyenest ellenkező. A minap meséli Anyám (egy udvarban élünk), hogy egy szomszéd szerint nagyon rosszul állnak anyagilag. Szomszédok lévén látjuk, hogyan élnek, és hogy a mi értékrendünk szerint felesleges dolgokra költenek, de ez mindenkinek a magánügye. A szomszéd szerint mindenki addig nyújtózzon, amíg a takarója ér. Oké, oké, jogos, de ennyivel letudtuk? Biztos, hogy nem tudnánk valamiben segíteni, ami nekünk sem okoz veszteséget? A lány visszamenne dolgozni, de a másfél évest nem veszik fel a bölcsibe. Lehet, hogy nincs kedvem vele csacsogni az utcán, de talán segíthetnék valahogy,  vigyázhatnék mondjuk pár órát a kislányra, hogy munkát kereshessen...nem tudom.

Hiszem, hogy a jövő alapjait a kis közösségek jekentik majd, az összetartás, egymás iránt vállalt felelősség adja az erejüket, és az orrom előtt bontakozik ki egy ilyen kezdeményezés. Beni a kispesti waldorf oviba jár, ez egy ovit, általános iskolát és gimnáziumot is magába foglaló intézmény. Állami támogatás hiányában a gyerekek neveléséhez szükséges költségeket a szülők finanszírozzák. Sajnos egyre több család éli meg, hogy nem tudja előteremteni az alapítványi hozzájárulást, ráadásul a költségek növekedésével az emelés is szükségszerűvé válik időről-időre. Ezért elindult egy szülői kezdeményezés, hogy legyen egy segélyalap, amiből a megszorult családok segítséget kérhetnek, és keressünk más forrásokat az intézmény számára. Remek ötletek születnek! Létrejött a szociális szövetkezet, amely égisze alatt több tevékenységi kör is elindulhat, van, amelyikben már megkezdődött a munka, és van, ami már profitál is, mint a varrókör, amiben én is tevékenykedem. Remek látni, hogy az új szociális és gazdasági formák hogyan kelnek életre! Hogyan épül a rendszer alulról fölfelé, az egyéntől indulva, így alkotva a közösséget, amiben mindenki kreatívan és tevékenyen részt vesz.
Viszont ez egy azonos irányba haladó emberek alkotta közösség. Tudatosan választottuk, ki ezért, ki azért, és ha vannak is óriási különbségek a családok, egyének között, de egyfelé tartunk. De mi a helyzet a helyi közösségekkel? A szomszéddal, az utca, a falu, a város közösségével? Mi a helyzet velem és a szomszéd lánnyal, meg a pár utcával arrébb lepusztult vigvamban élő írástudatlan családdal?  Velük hogyan tudok én közösséget alkotni, hogyan vállalok érte felelősséget, és Ő hogyan vállal értem? Lehet olyat, hogy ezt befogadom, ezt meg kizárom?! Dehát ugyanannak az egységnek a pici részei vagyunk, ugyanannak a napnak a sugarai. Meg kell tanulnom elfogadni a többieket, igazán elfogadni, nem csak kikerülni, ha nem hozzám hasonlóak.

 Ezen agyalok most...és asszem lefekszem, mert 4 óra múlva könyörtelenül keltenek a törpék. Erdőbe megyünk délelőtt, talán ott kapok sugallatot...